És már ott is voltunk a Dunakanyarban, ahol eljött az első igazi próba. Azt tudtuk, hogy itt már belépnek a képbe a szárnyashajók is, amiből aztán nem jött egy sem, a feljebb felsorolt vízi járműveken kívül, de ekkora szembe szélre és hullámverésre nem számítottunk. Ezt a rövid szakaszt a küzdelem nagyon szuszogóssá tette. Volt olyan pont, amikor ezért küzdöttünk, hogy szél ne fújjon vissza és szinte álltunk. A szél már szép tarajos hullámokat is összerakott. Ez a helyzet nem változott a szentendrei sziget csúcsáig. Itt úgy döntöttünk, hogy a szentendrei ágon folytatjuk, bár teljes távot így kb. 3 kilométerrel megrövidítjük, de tekintve az átkelés viszontagságait a Dunakanyaron, ezt egyáltalán nem éreztük bűnös dolognak, és ráadásul azt hittük, hogy a szél keleti és majd a sziget megvéd, de a szél délről kezdett fújni és végigsöpört az ágon… A küzdelmes evezés további jetskik, és a rekord hőmérséklet miatt úgy döntöttünk, hogy Budapesten már nem kelünk át aznap. Egy rövid pihenő a Lupa-szigetnél, és melegkonyha hiányában 4-4 zsíroskenyér elfogyasztás után a szentendrei sziget csúcsa közelében vertünk tábort. Balász gyorsan elalszik. Nekem begörcsöl a lábam, ver a víz, hányingerem van, rosszul vagyok. A sátor előtt kicsit már jobb és hamarosan én is alszom az M0-ás és a Főváros háttér morajlásától cseppet sem zavartatva.
A harmadik napon friss ébredés 5.15-kor, gyors pakolás és indulás 6.14-kor. ??? Lásd feljebb!
A Főváros gyönyörű, bár a Lánc-hídon kívül néhány másikra is ráférne egy kis felújítás. Ébredő város, sok biztatás a rakpartról, hídról és Albertirásánál még tudnak is rólunk. A Rákóczi-híd után az Atlétikai Stadion, ami tényleg méltónak tűnt ehhez az eseményhez. A budapesti átkeléshez csak annyi, hogy két egymástól 30 méterre álló szállodahajó között, amelyik közül az egyik kikötni készül, a másik még vár a kikötésre igencsak adrenalin növelő vállalkozás átevezni, de nem tudom jó szívvel ajánlani senkinek sem. Budafoknál egy gyors bevásárlás a Budafoki piacon. Aztán indulás tovább és már meg is érkezett a déli szél, amiről azt hittük, hogy egy kicsit erős, de még nem tudtuk a másnapról ekkor semmit. Előrébb hoztuk a szálláshelyet Dunaföldvárra. Itt már rutinos táborverés és korai fekvés, de fél egyig én nem aludtam, mivel jött a szél, a villámlás és a hozzátartozó dörgés. Nem baj volt időm gondolkodni a másnapon, a hátralévő 114 km-en.
A negyedik napon ébresztő négykor, indulás 5.17…??? Lásd feljebb.
Paksig négyszer áztunk el, a villámlás és a dörgés közti idő számlálása alapján arra jutottunk, hogy a vihar arrébb van, így maradunk a vízen. Madocsa után előre mentem, hogy a paksi beszerzést elintézem és a Balázsnak ne kelljen megállnia, mert éreztük, hogy ez a táv nem enged meg sok szünetet ezen a napon. A kalocsai, épülő híd után úgy döntöttünk, hogy mindenki felveszi a saját tempóját, mert vészesen fogy az idő, bár az eddigi tempó megengedte azt a feltételezés, hogy naplementére elérjük Mohácsot. És ekkor jött az, ami mindent vitt. Mintha falba ütköztünk volna: a hirtelen megerősödő déli szél az én tempómat is visszavetette. Balázs ekkor mögöttem volt kb. egy kilométerrel, de telefonon jelezte, hogy szinte megállt a haladásban. Megegyeztünk, hogy innen már mindenki az ekkor reálisnak tűnő célért küzd. Ő a bajai hidat jelölte meg. Én nem tudtam elengedni Mohácsot. Sebességem lecsökkent 5 km/h alá, de ehhez több energia kellett, mintha 10 km/h-val mennék akár enyhe ellenszélben is. Voltak 15-20 perces 1 kilométerek… és fogyott az erő, de a táv alig csökkent. Mindent megpróbáltam, amiből a legígéretesebb az volt, amikor a hátamon feküdtem a deszkán, a fejemet alátámasztottam az egyik zsákkal és így eveztem Így is csak 5-6 km/h-s átlaggal haladtam. A folyamatos számolások egyre növekvő átlagsebességet kértek, de az csak egyre csökkent, A pulzusom szinte végig a pirosban…ez nem vezet jóra, de makacsul mondtam, hogy nem adod fel, tudtad, hogy fájni fog, hát most fáj. És imádkoztam, hogy legalább csökkenjen a szél erőssége, esetleg az irány. A bajai hidat teljesen kimerülve értem el 16.15-kor. Ekkor még volt kb. 3 és negyedórám és 33 km. Ekkor hívott a feleségem, aki látta, hogy nagyon nincs rendben a tempó és próbált ötleteket mondani, de ekkor, ott ülve a SUP-on arra lettem figyelmes, hogy a zászlók lobogási irány abba az irányba mutat, amerre az utam folytatódik (itt a Duna nyugatra kanyarodik) és közben nagyon szépen elkezdtem sodródni a szél által. Mondtam a Nettinek, hogy azonnal tegyük le a telefont, mert lehet, hogy eljött a lehetőség, amiért imádkoztam. És íme: 7 km 42 perc alatt!! De ebben a tempóban elfogyok. Hat perc frissítés: májkonzerv, kenyér, müzliszeletek, sótabletta, kóla és víz. Talpra és ne kíméld a vizet. Hat óra után, amikor a Netti hívott már arra kért, hogy lassítsak, mert az utolsó 12 km jön, és túl korán érek Mohácsra, a fogadó bizottság nem ér oda. Természetesen odaért mindenki, a hatalmas zivatarral együtt, ami semmit nem változatott a boldogságon, amit ekkor éreztem. A parton ott voltak a táblákkal, fényekkel. Kiabáltak, éljeneztek, magyar zászlót lengettek azok, aki számomra a legfontosabbak. Balázs is leért Bajáról az anyukájával és Imrével.
Végigértem, mert velem volt az, Aki parancsol a szélnek és a víznek is.
Szeretném megköszönni mindenkinek a buzdítást, a jókívánságokat, a tanácsokat, mert sokat segítettek.
Mit lehet a végén mondani: Ha újra kezdhetném, újra kezdeném!
Bertalan Csaba
