Anyukám vasárnap reggel a gondozóotthonból hívott telefonon. Furcsa volt, mert általában én szoktam keresni, ne fogyjon az egyenlege.
– Olvastam a barátodról a Nők Lapjában! – mondja kissé csípősen.
– Barátomról, melyikről? – kérdezem, s mivel elsőre nem jut eszébe a neve, próbálom kitalálni, vajon melyikük szárnyalt ilyen magasságba, hogy a Nők Lapjába hasábjain szerepeljen?
– Tudod… – magyarázza –, az a labancás…
– Labancás? – gondolkodom el. Régen valóban hosszú hajunk volt, de mára jócskán megkoptak azok a sörények.
– Hát az a Hobo, vagy hogy az istennyilába hívják… – nyögi ki nagy nehezen.
– Mamikám, mi nem voltunk barátok. A rajongója vagyok.
– Az mindegy! – zárja rövidre anyukám, 90 évének minden öntudatával –, akkor is hülyeségeket beszél.
Mint kiderült, a Nők Lapja riportot készített Hobóval, melyben szó esett a tavaly nyári kárászi fellépéséről (amelyen én nem vettem részt). Idézem a cikk részletét: „Nem olyan régen voltam Kárászon, a Déryné Program keretében József Attila-estet tartottam. Negyvenhárman voltak, egyszerű, szegény emberek, kopott otthonkában ücsörgő asszonyok, akiket kifosztott a történelem. Semmijük sincs, de eljöttek a költőzsenit hallgatni, nekem meg elszorult a torkom, ahogy néztem őket. Nem az számít, hányan vannak, hanem az, hogy kik.”
Anyukám felhívta kárászi barátnőjét, hogy vajon kik voltak azok a szerencsétlenek, aki nem öltőztek fel normálisan. Terike néni megnyugtatta, hogy senki nem ücsörgött otthonkában, mindenki ’csinosban’ jelent meg.
Magyarázom anyukámnak, hogy Hobo, némi túlzással, nyílván csak átvitt értelemben gondolta, amit mondott (amolyan Senkifalva hasonlatként – van egy ilyen című lemeze is ). Anyukámat azonban nem tudtam maradéktalanul meggyőzni, akinek anno ugyan mindennapos otthoni viselete volt az otthonka, viszont, nem emlékszem, hogy gyerekkoromban egyszer is láttam volna abban bemenni a faluba (mivel mi a településen kívül laktunk, „bemenni a faluba” azt jelenti, hogy boltba-fodrászhoz-templomot takarítani). Nem ám egy rendezvényre!
Mivel Kárászon köztudott a HBB iránti rajongásom, másnap sorra érkeztek a telefonok – köztük a polgié is – anyukámhoz hasonló észrevételekkel.
Még a Búr háború előtti időkben közel húsz esztendőt töltöttem el a kárászi polgármesteri hivatalban, amolyan mindenesként. A kárásziak számára nem volt kérdés, hogy ezt az egetverő problémát is orvosoljam.
Jó, adtam meg magam – no meg engem is érdekelt a végkifejlet. Levélírás. Mivel e-mail címet sehol nem találtam, némi időmbe telt kideríteni, de egy ’mindenesnek’ ez nem lehet akadály. Pár nap múlva csörög a telefonom: „Hobó vagyok” dörmögnek bele a vonal túlsó végén. Első megrökönyödésem után felvázoltam neki a helyzetet.
Szumma szummárum, valóban csak átvitt értelemben gondolta, amit mondott, a kis falvak általános (lelki)állapotára utalva. De mindettől függetlenül bocsánatot kért anyukámtól, na meg az egész falutól. S reméli, legközelebb újra jöhet…
Isten éltesse Földes Lászlót, aki február 13-án töltötte be 80. életévét! S akiről egyszer valahol azt olvastam, hogy „egy egész generáción hagyta ott az ökológiai lábnyomát”. Minden bizonnyal az én hátamon is ott virít a nagymedve talp!
CsL
