„…És emlékezzél meg az egész útról…” (Mózes V. könyve)
Végh Józsefné – Annuska – Anna – Annus néni, a mindig cserfes édesanyám nehezen adta a beleegyezést, hogy meséljen a nem könnyű életéről. Az apropót az adta, hogy május 24-én, 64 éve, hogy a Felvidékről áttelepítették családunkat. Kérem olvassák nyitott szívvel szavait!
Vinczéné Végh Borbála
„Napsugaras Ősz” Asszonyklub felkérésére
1928. július 26-án – Anna napján – láttam meg a napvilágot Hidaskürtön, a Felvidéken, ami akkor már Csehszlovákia része volt a szégyenteljes Trianon után. Egyszerű parasztcsalád egyetlen gyermekeként, sajnos édesanyámat 2 éves koromban elvesztettem, így drága nagyszüleim neveltek fel. Általános iskolát ott a faluban végeztem el, igen jó tanuló voltam, de sajnos nagyszüleimnek nem volt módjukban taníttatni. Napszámba jártam, mint a velem egykorú fiatalok, ott helyben egy nagy dohányfeldolgozó üzembe. Vidám, szép fiatalságom volt, amíg ki nem tört a II. világháború. Edvard Benes, az akkori csehszlovák államelnök egy olyan országot álmodott a Kárpát-medence egyik szegletében, amelyik csak a csehek és a szlovákok állama. Minden, ami ezután a felvidéki magyarsággal megesett, ennek a szörnyű eszmének a jegyében fogant. Hidaskürtről (Galánta járás) is megkezdődtek a kitelepítések. A falunkban feszült, szörnyű hangulat uralkodott, senki sem tudta mikor kapja meg az un. „fehér lapot”. Mi – Modrovódzky, Dobrovódzki – és Kosár néven egy család voltunk. Nagyapám 1943-ban meghalt, így nagymama és én voltunk csak egymásnak. 1947. május 17-én készülődnünk kellett, olyanok voltunk, mint a fészkéből kizavart madár. Jöttek a leltározók, felvették a kikészített ingóságainkat és az otthagyott ingatlanokat. Esténként búcsúzkodtunk a falubeliektől, kimentünk a temetőbe, rendbe tettük a sírokat. Jöttek a teherautók rakodókkal és az állomásra vitték az „életünket”. Amikor elindultak a teherautók, meghúzták a harangokat, eltudják képzelni mit éreztünk? Mindenünket vagonokba rakták és elindultunk az ismeretlenbe, néha megállt a szerelvény és vizet kaptunk. 1947. május 24-én Pécsre érkeztünk, ahol közölték velünk, hogy a mi családunk Hirden, a Fuchs tanyát foglalhatja el, egy német család tulajdonát, akiket szintén kitelepítettek az otthonukból. Mai napig fel nem tudom fogni ésszel, hogy tudtuk ezt végigcsinálni. Sok német család nem hagyta el szülőfaluját a kitelepítésük után, hanem rokonoknál, barátoknál húzták meg magukat. Ebben az iszonyú időkben mégsem volt gyűlölet, veszekedés az emberek között. A mi családunk is több német kitelepített családdal (Fuchs, Jekl, Wingert…) igaz, mély baráti dolgos éveket éltünk meg. A mai napig szeretettel gondolok Rájuk, sajnos már elköltöztek az örök hazába valamennyien. 1947 őszén az udvarlóm, Végh József eljött utánam Hidaskürtről, (az ő családját nem telepítették ki) és 1948. február 8-án a hirdi templomban megesküdtünk. Eztután a tanyáról beköltöztünk a faluba egy özvegyen maradt idős távoli rokonukhoz, Molnár István bácsihoz. Elkezdtünk közös, fiatal életünket, lassacskán gyarapodtunk, sokat dolgoztunk, és láttuk munkánk eredményét. Sajnos jöttek a „Rákosi évek”, a padláslesöprés, a megtermelt javaink nagy részét be kellett szolgáltatni az államnak. Szinte fel sem ocsúdott parasztember és itt volt 1960 – termelőszövetkezetek alakultak. Újabb lelki teher, közös tulajdonba kerültek a szép lovaink, marháink, jól termelő földjeink. Ezzel a szegény magyar parasztemberrel mit meg nem csinált a politika?
Hogyan bírtuk ki? Talán több volt a szeretet, a jóakarat, a hit, az egymás megbecsülése az emberekben. A sok munkánk mellett azért volt időnk a szórakozásra is. Szép kultúrháza volt Hirdnek, ott bálokat rendeztünk, mozi volt, színdarabokat tanított be a Márkus tanító házaspár a fiataloknak. Volt focicsapata, női kézilabdacsapata Hirdnek, szóval együtt „lélegzett” ez a közösség. Sajnos 50 év házasság után 13 éve elvesztettem a Józsimat. A Jóisten segítségével egészségben és szerető családom körében élem öreg napjaimat. Köszönöm, hogy lehetőségem volt mindezeket Önökkel megosztani.
„Amikor a nemzeti kisebbségben élő ember úgy érzi, hogy a kötél, amelyen egyensúlyozva a biztonságát keresi, egyik végén sincs kikötve, gyakran feladja a küzdelmet. Mégis, az évszázadok fölött átívelő kötélnek újra és újra akad vándora. Mert azt a kötelet dacból és reményből fonják. A felvidéki magyarságot sem a kegyelem, hanem belső tartása őrizte meg. Vállaltra, és végigvitte sorsát. Úgy védekezett, hogy fontosnak tartott értékeit gyermekeibe mentette át. Mint az erdő, amikor rátörnek az őszi-téli fagyok.”
(László Péter – Fehérlaposok)
