Nemrég nyitotta meg kapuját a szanki KISKUN EMLÉKHELY. A közel kétezer fős lélekszámú település Kiskunmajsa közelében található. A 350 millió Ft-os beruházás pályázati támogatásból valósult meg, „s nemcsak Szanké, hanem 33 másik kiskunsági település is a magáénak tudhatja” – fogalmazott a polgármester úr. Az emlékhelyen egyrészt bemutatják a magyarság múltját, másrészt pedig a látogatók megismerhetik a magyarországi kunok történetét. Az emlékhely egy régészeti lelőhely köré épült, ahol a tatárjárás során elpusztult 17 felnőtt és ugyanennyi gyermek maradványaira bukkantak, valamint számos IV. Béla korabeli érme, ékszer és fegyver került elő az ásatás alkalmával.
A fő attrakció egy bemutatóközpont, amelynek az igen látványos, interaktív belső kialakítását az a pécsi PAZIRIK Kft. készítette, amely a hazai várak felújításához szükséges 3D-s látványelemekért is felelt. Nálunk Baranya megyében a szigetvári és a szászvári vár dizájnján dolgoztak, de az ő nevükhöz fűződik többek között Hollókő, Füzér és Szigliget várának felújítása is.
A bemutatóközpont köré tematikus tanösvény épült, ahol egy időutazást tehetünk a kunok életének különböző szakaszaiban. Jurtát, Árpád-kori földházat, 15. századi kun lakóházat, egy 19. századi tanyát, valamint egy kunhalmot (kurgánt) lehet szemügyre venni. S persze ott van a régi, lerombolt templom maradványának a rekonstrukciója, a dupla védelmi körárokkal, amelynek az eredetijét a tatárok elpusztították.
Az én tisztem a projektből a mese megírása volt, amelyben bemutatom a tatárjárást és a kunok letelepedését, valamint „alátámasztom” azt a feltételezést, hogy a település a nevét egy kun előkelőségről kapta.
A megnyitón illusztris vendégek mondtak köszöntőt, többek között Nagy István agrárminiszter és Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke. Mivel az ilyen jellegű beszédek csak ritka esetben tudnak lekötni, inkább a mesém helyszínét jártam be. A programmal párhozamosan az I. Kárpát-medencei Nomád Viadal vette kezdetét, Erdélyből, Felvidékről, Délvidékről, Muraközből és Horvátországból érkeztek lovas harcosok. Tökéletes időutazást tehettem. Testközelből érzékeltem, milyen lehetett, amikor anno a kun vagy a tatár lovasok rohamoztak és suhogva szálltak a nyílvesszők. Ruházatilag meglehetősen kiríttam az „ősmagyar” környezetből, az egyik szúrós szemű, kun forma versenyző meg is kérdezte, melyik csapathoz tartozom? „Oh, én csak egy krónikás vagyok…” – feleltem pironkodva.
A média már jóval a megnyitó előtt „bekóstolta” a projektet. Szank cuki falu… – kezdi az egyik hírportálon a cikket az újságíró. A riporthoz tartózó kommentek közül az a kedvencem, ahol valaki azt boncolgatja, hogy ezt a pénzt miért nem iskolák és korházak fejlesztésére adták, „ehelyett megint hátrafelé nyilazunk, bazmeg…” Sőt, valaki szerint „a kunok voltak az első migráncsok!”
Ezekkel a dolgokkal én nem sokat foglalkoztam. Legjobb tudásom szerint megírtam a történetet, s amikor a miniszterrel lekezeltem, Potrien őrmesterre gondoltam, aki Rejtő Jenő: A három testőr Afrikában című örökbecsűjében egész végig arról spekulál, mi történne, ha egyszer a francia köztársasági elnökkel találkozna, és az megkérdezné tőle: „hogy s mint, kedves Potrien?” Az őrmesternek természetesen ezerféle válasza van, amit rendre meg is oszt a bakáival, ám amikor aztán valóban elhangzik a kérdés, szegény altiszt csak hebeg-habog…
A mesémet az 50 fős MAYOSSA Táncegyüttes feldolgozta, s a rendezvényen egy profi táncjáték keretében előadta. Hát igen! Ahogy lúdbőrös háttal ültem a nézőtéren, hallgattam a lüktető zenét, néztem az óriáskivetítőn a mese illusztrációit, tátott szájjal figyeltem a történet átalakulását, s az előadás után keblemre öleltem a rendezőt és a két főszereplőt, egyre csak az járt a fejemben, hogy – Potrien ide, francia köztársasági elnök oda – ezért bizony megérte!
Aki kedvet érez, látogasson el Szankra, és tegyen egy röpke időutazást. S ha már ott jár, csobbanhat egyet a kiskunmajsai strandon, és megkóstolhatja a soltvadkerti cukrászda specialitását, a Silvanust! Én soha nem hagyom ki…
CsL
