Valamikor régen, még az ’50-es években Somogyban, ezen a Pécshez közeli kis bányásztelepülésen volt egy nagyon jó és híres futballcsapat, melynek tagjai mindannyian bányászok voltak. Abban az időben, amikor még televízió és rádió is csak kevés somogyi családnak volt, akkoriban focistának lenni nagy kiváltság volt, és csak a legjobbak kerülhettek be a csapatba. A fiúk nagyon szerették ezt a sportot, a játékuk örömteli, sportszerű és tiszta szívű volt. A nehéz bányamunka után fáradhatatlanul mentek Rücker-aknára edzeni, mivel akkoriban a somogyi focistáknak még ott volt a futballpályájuk. Meg kell jegyeznem, ők a futballjátékukért nem kaptak anyagi juttatást, csak egy kevés ösztönző kedvezményt az István-aknai bányaüzemtől, de fiatalos lendületük és sportszeretetük minden nehézséget legyőzött. Két bátyám is oszlopos tagja volt ennek a csapatnak, Faitig Jenő, aki hátvédként, és Faitig Imre csatárként játszottak.
A somogyi sportszerető emberek már nagyon várták a vasárnapi meccseket, ebéd után kiürültek a bányászlakások, és szinte mindenki vonult át az erdőn keresztül a Rücker-aknai focipályához drukkolni. Itt jegyezném meg, legtöbben kulcsra sem zárták a házuk ajtaját, és mégsem kellett attól tartaniuk, hogy kirabolják otthonaikat.
Nem is hallottam akkoriban ilyenről. Tudni lévő, hogy a bányászok nagyon összetartó és becsületesek emberek voltak, úgy a föld alatt, mint a föld felett, nemcsak a saját életükre és vagyontárgyaikra vigyáztak, hanem máséra is ugyanúgy, mint a magukéra. Úgy gondolom, a sok bányabéli tragédia, a nehéz fizikai munka, a többgenerációs ismeretségek és barátságok, a szegénység úgy összekovácsolták az itteni bányászcsaládokat, amitől életre szóló barátságok és tartós rokoni kapcsolatok tudtak kialakulni.
Nagyon jó visszaemlékezni arra az időre, és a meccsek hangulatára, a mező és erdő illatára, a rückeri-forrás jéghideg kristálytiszta vizére, a sportszerű, hangulatos mérkőzésekre, a hangos „góól!” kiáltásokra, a „somogyi bányászok” győzelmeire és az azt követő örömkönnyekre. Ha a fiúk máshová mentek játszani, a fél Somogy vonattal oda is utánuk ment drukkolni.
Volt egy Dallos nevezetű pécsi bíró, aki nagyra értékelte és szerette a somogyi bányászok sporttudását és sportszeretetét. Mikor nem ő bíráskodott a meccseiken, akkor is mindig ott volt a somogyi drukkerek közt és az első sorból hangos kiáltásokkal biztatta kedvenc csapatát.
Jenő bátyám hátvéd volt, de nem egy alkalommal a saját kapujuk közeléből lőtt gólt az ellenfél kapujába, amivel igencsak meglepte az ellenfeleket. A későbbiekben az ellenfelek erre mindig nagyon odafigyeltek. A középcsatár Imre bátyám a gyorsaságával és rafinált cseleivel pedig a csapat egyik legjobb játékosának bizonyult, és nagyon sok gólt lőtt.
Még egy érdekessége volt a somogyi focistáknak, volt egy különleges drukkerük is, a Deák Ruzsinka néni, aki nemcsak a meccseken, de minden alkalommal, még az edzéseiken is ott volt a somogyi focistákkal. Amikor Dallos bíró vezette a meccset, mindig megkérdezte a fiúkat, amikor nem vette észre, „a Deák néni itt van már”? Igenleges válasz esetén kiadta az utasítást, „akkor kezdhetjük a meccset!”. Ruzsinka néni a pálya széléről folyamatosan biztatta kedvenceit minden egyes alkalommal végig szurkolta a játékokat. Amikor Deák néni meghalt, a somogyi focisták a vállukon vitték a néni koporsóját a sírjához és eresztették le a sírgödörbe, a fiúk így adták meg a végső tisztességet a leghűségesebb drukkerüknek, Ruzsinka néninek.
A csapat tagjai: a kapus Vokó János és Klepach János, a játékosok: Faitig Jenő, Faitig Imre, Róth János (Lata), Mészáros Zoltán, Deák György, Walter József, Rajnai Lőrinc, Pernecker Gyula, Pernecker László, Pernecker Bandi. Ez a jó kis csapat most már együtt játszik az égi pályán, és Dallos bíró vezeti a játékot.
Boczné Faitig Rozália
