Tisztelt Olvasó! Nemrég kezembe került egy régi fotó, mely édesapámról és zenésztársairól készült valamikor az ’50-es évek elején. A kép sok mindent elárul az akkori korról és emberekről. Engedjék meg, hogy megosszak önökkel pár régi történetet, melyet apám mesélt nekem az egykori zenekarukról.
Édesapámék zenekara egy fiatal, lelkes és nagyon jó hangulatot teremteni tudó bányászokból álló szalonzenekar volt. Fiatalos lendületük, zeneszeretetük fáradhatatlan volt. Mindannyian tehetséges és tanult zenészek voltak, a kemény nyolc órai bányászmunka után pedig már alig várták, hogy a heti 2-3 zenekari próbát megtartsák, amire azért volt szükség, hogy az egyre szaporodó hétvégi rendezvényeken már tudják játszani a legújabb dalokat, slágereket, és természetesen azért is, hogy egy jót gyakoroljanak. A próbákat legtöbbször zárt helyiség hiánya miatt hol Rückeren, hol pedig Somogyban az egyik zenekari tag alsótelepi házának udvarán, kint a szabadban tartották meg. Itt jegyezném meg, ami a képen is látszik, hogy a zenekari felszerelésük csakis akusztikus hangszerekből állt, erősítőjük nem volt.
Megtörtént jó pár ilyen próba alkalmával, hogy a somogyi alsótelepi ház udvarában tartott zenekari próba spontán utcabállá alakult át, és nemegyszer belenyúlt az éjszakába is.
Kicsik és nagyok mind ott táncoltak, tapsoltak és énekeltek az alsótelepi „utcabálon”. Nehéz ezt manapság elképzelni, de ez akkor senkiben nem keltett megbotránkozást vagy felháborodást, sőt az emberek már várták a következő zenepróbákat, és örültek, amikor az alsótelepi utcákon újra megszólaltak a somogyi zenészek. Bevételük ezekből az alkalmakból nem volt, de örömük annál több. Persze sokszor egy ilyen hosszú „próba” után reggel kellett menniük sihtre, de ez a lelkes, fiatalos zeneszerető bányász zenészeknek meg sem kotytyant.
Egy másik alkalommal Nagypallban játszottak lakodalomban. (Ez a fotó is akkor készült.) Abban az időben csak vonattal tudtak közlekedni.
A „helyjegyük” az úgynevezett bocipulmannba (marhavagonba) szólt, amiben a hazafelé vezető úton alkalmi koncertet adtak. Mire Somogyba értek, teljesen megtelt a vagon, mivel mindenkit odavonzott csodálatos, hangulatos zenéjük. Egyébként akkor azért is zenéltek a vonaton, mert a hangszereiket nem tudták berakni a tokokba, mivel azok meg voltak pakolva a lakodalomban kapott húsokkal és süteményekkel, és ha már úgyis a kezükben volt a hangszerük, hát meg is szólaltatták azokat, a vonat utasainak legnagyobb örömére. Persze volt meneküléssel végződő lakodalmuk is, ami azért következett be, mert a násznép nem akarta elengedni őket a közel két napig tartó ünnepségből. És mivel lekésték volna az utolsó vonatot is, amivel mindenképp haza kellett már menniük, menekülniük kellett. Apám a trombitával, a Bali Gyuszi a harmonikával, a vonósok: Verner János, Akkerman Ármin és a szaxofonos könnyen el tudtak futni, de szegény Kárpáti Pista a nagydobbal, ő bizony nem úszta meg verés nélkül.
Mindig szívesen hallgattam apám élményeit, és most ezt a képet nézegetve elgondolkodom, vajon a mai világban előfordulhatna ilyen vagy hasonló dolog? Vagy futhatnék én is, hátrahagyva, vagy a hátamon cipelve a szintetizátoromat?
Baumann Rudolf
