A csuhészobrokat nem lehet ércbe önteni

Közöttünk élnek azok az emberek, akik formálják, szépítik, építik ízlésünket, ők azok, akik meg vannak áldva kreativitással és fantasztikus ötletekkel, amiket aztán rendre meg is valósítanak. A kukoricacsuhéról nem sokan gondolnák, hogy valamire jó lehet, ám Zsalakó Istvánné, Anci néni kezében ez a tűzre való „szemét” is csodálatos alkotássá változik. Életéről és a csuhékészítéshez fűződő szenvedélyéről kérdezem.

Sokhelyütt és sokan találkozhattak már az alkotásaival. Felsorolna ezek közül néhányat?

Több mint ötven kiállításom volt, nagyrészt a Kézművesek Baranyai Megyei Egyesületével, amelynek tagja vagyok, valamint a nyugdíjasok pécsi szervezetével. A Pro Kultúra Alapítvány díját elnyert alkotásaim Svájcban kerültek bemutatásra, de jártak szobrocskáim Salzburgban, Chemnitzben, Budapesten, Szigetváron, Baján, Őcsényben, Decsen, Gunarason, Balatongyörökön, Bonyhádon és persze Baranyában és Pécsett több alkalommal is.

Hol kezdődött a találkozása a népi iparművészettel?

Szüleimmel ötéves koromban kerültem Vasasra. Pécsett születtem, édesapám önálló pékmester volt. Kisgyermekként, iskolai szünidőben sok időt töltöttem anyai nagymamámnál, Drávafokon. Itt kerültem igazán közel a falusi élethez, megismertem a parasztemberek munkáját, hagyományait, vallásos életét. A legnagyobb hatással mégis a népművészet volt rám, csodáltam a gyönyörű szőtteseket, hímzéseket, faragásokat. Mégsem itt kezdődött a népművészettel való igazán közeli kapcsolatom… Felnőve, a vasasi fiatalokkal tánciskolába jártunk, énekeltem a Huba János által vezetett énekkarban. Temesiné Margit néni vezetésével néptánccsoport is működött, a színjátszó csoporttal pedig szinte minden ünnepségen felléptünk. Tehát, amatőr módon számos művészeti ággal sikerült megismerkednem.

Később festegetni kezdtem, belefogtam a tojásfestésbe, a hímzésbe is. Érdekes módon a csuhébabák készítésével sokkal később, úgy ötvenéves korom körül ismerkedtem meg. Nagyon tetszettek ezek a kis figurák, így jelentkeztem egy csuhébaba készítő tanfolyamra. Pár év után a Népi Iparművészeti Tanács több munkámat zsűrizte, és számos elismerést kaptam a figuráimért komoly szakemberektől. De a néprajzkutatók, művelődési és közoktatási szakemberek sem igazán találták a helyes kifejezést a babácskáimra. Azt elmondták, hogy ezek már nem csupán csuhébabák, de hogy mik is valójában, azt magam találtam ki: csuhészobrok.

Mi a különbség?

A csuhébaba valóban a szegény családok gyermekeinek játékszerei voltak. Némi kézügyességgel a parasztemberek a természet nyújtotta anyagokból készítettek játékot gyerekeiknek. Ezeknek a játékoknak volt kezük, lábuk, fejük, szoknyájuk. Ilyen alapokra építve vált népművészetté a csuhébaba-készítés, de ezek a figurák továbbra is statikusak voltak. Én egyre inkább arra törekedtem, hogy a babák megmozduljanak, természetes testtartásokat vegyenek fel, amelyek örömöt, bánatot, szeretetet, aggódást sugároznak. Ki kellett találni, tapasztalni, hogyan lebbenjen a szoknya, hogyan alakítsam a testet a különböző helyzeteknek, szituációknak megfelelően. Csak, hogy egy példát mondjak, a népművészetből vagy a szakkörön tanultakból nem derült ki, hogyan is hajol le egy csuhéanyuka a csuhégyermekéhez.

Jól sejtem, hogy a csoportos életképek, helyzetek ábrázolása is ritka ebben a műfajban?

Azt hiszem, igen. Kevesen művelik ezt a műfajt vagy ágazatot. Több betlehemi kompozíciót is készítettem, ahol, ugye minden szereplő különböző testhelyzetben látható. De említhetném a Sárközi lakodalmas című kompozíciót is, ahol a zenészek, az ifjú pár, az örömanyák és -apák mind-mind más testhelyzetben, különböző érzelmeket kifejezve jelennek meg. Ezeknek a bonyolult csoportos jeleneteknek a kiindulópontjai az anya-gyermek ábrázolások voltak, de ilyenek voltak a húsvéti locsolkodás népi hagyományát felelevenítő kétfigurás kompozíciók is.

Ezek már népi életképek, csakúgy, mint a paraszti munka egyes elemeit bemutató alkotások…

Visszautalva gyermekkorom drávafoki élményeire, számos kompozícióban bukkannak fel ezek az emlékeim. Aratók, marokszedők, földművesek kaszával, kapával, gereblyével, vagy éppen favágók. Igen, ők is a munkához illő testtartással jelennek meg, s ezeket a pozitúrákat is sok kísérlet után sikerült megtalálnom. A csuhé ugyan könnyen alakítható levélforma dolog, de testet formázni belőle mégsem olyan egyszerű.

A paraszt és munkásembereknek szerszámaik is voltak és vannak is ezeken az alkotásokon. Ezeket is Anci néni készítette?

Nem, a szerszámok készítésének mestere férjem volt, akivel csaknem hatvan évig éltünk együtt jóban-rosszban. Az ő keze munkáját dicsérik a betlehemek faszerkezetei, a jászlak, a paraszt- és munkásemberek szerszámai, munkaeszközei. Sajnos, férjem már két éve nincs közöttünk.

Valóban, a családról még nem is kérdeztem…

Egyetlen gyermekünk született, István, neki viszont négy felnőtt gyermeke és két unokája van. Ugyan ő és menyem Budapesten dolgoznak és a nagyváros mellett élnek, de bármikor találkozhatunk. Olykor ők is jönnek, én pedig már abban a korban vagyok, hogy ingyen utazom.

És az alkotás?

Egyre ritkábban. Eddigi munkáim egy része fiam családjánál, más része otthonomban található. Egy egyszerű baba elkészítése pár óra. Ilyet bárki megtanulhat. Egy kompozíció, egy testtartás, egy gombostűfejnél kisebb színes magvacskákból kirakott hímzésminta a ruhán több nap vagy hét. Ha elkészül, nincs szívem eladni, hiszen egy heti munkáért legfeljebb 1-2 ezer forintot kérhetnék. Sokkal szívesebben tettem mindig is eleget azoknak a felkéréseknek, hogy iskolákban, művelődési intézményekben kicsiknek és nagyoknak tartsak bemutató foglalkozásokat. Mindig nagy öröm volt számomra, amikor láttam örülni azokat, akiknek sikerült egy-egy saját alkotást létrehozniuk. Néha, ha erőm engedi, ma is el-elmegyek másokat tanítani. Amit teszek, az nem üzlet, „csupán” hagyományőrzés. Kis babáimmal, szobraimmal másoknak igyekszem örömet szerezni. És persze magamnak is. Nem maradhatnak fenn az örökkévalóságnak, hiszen ércbe önteni őket nem lehet…

Bocz József