Egy somogyi bányász család élete

 

A mecseki szénbányák több mint 200 éven keresztül adott biztos megélhetést a helyi embereknek, településeinken nem volt jellemző az elvándorlás, ellentétben napjainkkal. Olyan volt Somogy mint egy nagy család, mindenki mindenkit ismert, összejártak az emberek, együtt szervezték sport-, kulturális, és szabadidőprogramjaikat, segítették egymást, mondhatni, együtt sírtak és együtt nevettek. Néhányan a bányászkolóniákból a mai napig itt élnek Somogyban, és ápolják régi rokoni, baráti és bányász barátságaikat, özv. Baumann Rudolfné, Éva néni is közéjük tartozik. A régi idő bányászainak életéről és szokásaikról kérdezem Őt.

– Kérem meséljen gyermek koráról, családjáról és arról, hogy merre sodorta önöket a sors.

Bányász családból származom az édesapám Szalay Sándor Pécs-bányán dolgozott a bányában, én Pécs-bányán (Istenáldás-völgyben) születtem 1938-ban. A több kereset reményében a családom a Németországi Dormudba költözött ahol 5 évig éltünk, öcsém is ott született. Kitört a háború és Dormudba az életünk pokollá vált, az állandó szirénázás, az óvóhelyre menekülés, a létbizonytalanság hatására, édesapám elhatározta, hogy hazajövünk, így 1944-ben visszaköltöztünk apám szüleihez Váraljára. Az évek múlásával a munkalehetőségek változtak, így 1947-ben Somogyba költöztünk albérletbe, mivel apám István-aknán kapott munkát, mi pedig testvéreimmel itt jártunk iskolába. Később Rücker-aknára költöztünk, mivel a bánya itt biztosított számunkra lakást. Szegény sorsú bányászcsalád voltunk, édesapámat korán eltemettük, omlás alatt maradt. A családunkat a bátyám fiatalon segítette, szinte ő tartott el bennünket. Szívbeteg édesanyám nehezen viselte az életet, de a bányász közösség összetartása segítette a családunkat. Én is fiatalon kezdtem el dolgozni, sok mindennel foglalkoztunk, állattartással, földműveléssel, hogy könnyebb legyen az életünk. Az életemben nagy változás következett be, mikor 1954-ben férjhez mentem a világ legjobb és legszeretetreméltóbb emberéhez Baumann Rudolfhoz. Ő is bányász volt, a bánya határozta meg az életünket. Két gyermekünk született, Rudi és Éva. Ez idáig Rückeren laktunk, de 1959-ben, a Somogyi telepen kaptunk lakást, gyerekeink már itt jártak iskolába.

– Valóban olyan volt a bányászélet, mintha a bányászok egy nagy családban éltek volna?

A bányászcsaládok nagy összetartást tanúsítottak egymás iránt, nemcsak a munkában, a mentésben, a szórakozásban, hanem egymás segítésében, ami a mai fiatalságának is például szolgálhatna. A bányászcsaládok összejártak, este sütöttünk krumplit, szalonnát hagymát, hurkát, elbeszélgettünk, a gyerekek pedig játszottak, mint egy nagy család olyanok voltunk. Hétvégeken Rückerre a rétre vittünk pokrócot ennivalót és ott kirándultunk egész nap, este pedig bálba mentünk. Az élet csodálatos volt.

– Milyen volt az élete az ’50-es években, hogy telt akkoriban egy napja?

Az ’50-es években az élet itt a településen, mozgalmas volt, sportolni jártam, színgárda csoport volt, ott is részt vettem, jártuk a falukat, a bányához jártunk táncolni mire a bányászok kiszálltak néptánccal vártuk őket, szép volt, jó volt… Én állandóan a rétbe virágok között voltam, kecskéket legeltettem, és virágot szedtem, Rücker-Akna festményi tájú volt, kis patakok, szép rétek, rengeteg virág. A mai látvány, az szívfájdalmas, siralmas.

 

– Milyen volt az élete bányász feleségként, anyaként?

Mint bányászfeleség, nagyon szép életem volt, a bánya biztos megélhetést biztosított a családunknak, a gyermekeink felnevelése mellett szerepelhettünk a papával a somogyi Pávakörben, akikkel nagyon sok helyre eljutottunk az országban. Gyermekeink felnőttek, a fiam 35 évig volt sofőr és szintén a bányánál volt alkalmazásban, Két unokám van a fiamnál és 3 dédunokám. A lányom óvónő és két unokám van nála is. 2004-ben volt az 50 éves arany lakodalmunk, amit a Kodály Kultúrházba tartottunk meg, nyolcvanan voltunk és felejthetetlen volt az a szeretet, amit családunktól kaptunk.

– Hogyan telnek a napjai mostanában?

Sajnos az idő múlásával a párom egyre rosszabb állapotba került, az évek alatt tanúsított kitartása a betegségen való felülkerekedése, az imádott családja iránti szeretete tartotta benne az életet, de a betegség elvitte a papánkat, a hiányát nem lehet pótolni. Az unokák és a gyerekeim adják a vigaszt a mindennapokban. A barátok és rokonok, barátnőim nyújtanak számomra élhető világot. Remélem, hogy hosszú ideig fogom még élvezni a család által biztosított szeretet, gondoskodást.

Bocz József