Huba János: Tavasz
Ma korán reggel felébredtem,
a szememből elszállt az álom,
a nap az ablakon besütött
és madárdal zengett az ágon.
A levegő kristálytiszta volt,
árnyak rajzolódtak a falon,
a rengeteg esős nap után,
kék ég, csillogott az ablakon.
Mohón szívtam a friss levegőt,
karomat nyújtózva kitártam,
némán újjongtam kora reggel,
az új tavasz jeleit láttam.
Az újraéledő természet,
reám vigasztalóúl hatott,
kilencvenhárom tél elmúlott,
és lám, én még mindig itt vagyok.
A tavasz illatát érezve,
a lakásunk kertjébe mentem,
a fű harmatos volt és nedves,
óvatosan, vigyázva léptem.
A zöld fűben megpillantottam,
csupán egyetlen szál ibolyát,
hajnalban dughatta ki fejét,
hogy a szél, elvigye illatát.
Leguggolva hozzá, csak néztem,
néztem,… nem tudtam továbbmenni,
akaratlanul szóltam hozzá,
vigyázz, hogy ne tépjen le senki!
