Spolár János tanár úr

 

Spolár János nevét olvasóink közül sokan ismerhetik. Jelenleg is Somogyban lakik, hét évig tanított a Somogyi Általános Iskolában, és négy és fél évig vezette a Pécsi Művelődési Osztályt, valamint aktív résztvevője volt a helyi közéletnek, Somogyban fotószakkört, Vasason kézilabda-szakosztályt vezetett.

 

Hogy múltak a napjai régebben, és hogyan telnek mostanában?

– Ha igaz, hogy még sokan megismernek, emlékeznek a régi, aktív életem somogyi vonatkozásaira, az örömmel tölt el. Ha az olvasókat érdekli a régi idők történései, azok a ma már szépkorúak emlékei, az nemcsak külön öröm a magam és a hozzám hasonlóak számára, hanem biztató a jövőre nézve is. Nincs tudatos, kitartó jövőépítés a múlt ismerete nélkül.

A kérdése egy nyolcadik x-ét taposó ember számára ezernyi dolgot ébreszt fel. Olyanokat is, melyek már szunnyadó állapotban vannak. Az érdeklődés olyan, mintha álmából ébresztenék az embert. Menjünk sorjában és tényszerűen:

– 7 évig tanítottam Somogyban, és voltam az iskola igazgatóhelyettese (1966–1973);

– a Művelődési Osztályt négy és fél évig vezettem (1997–2001).

Nem kérdezte, de a teljesség kedvéért megemlítem, hogy 50 és fél éves munkaviszony után vonultam vissza. Szinte kizárólag egészségügyi okok miatt. Tönkrementek az ízületeim, nem tudok járni. Autós nyelven szólva totál káros a futómű.

– Kérem, beszéljen a gyermekkoráról, ifjú éveiről.

– Nem hiszem, hogy az életrajzom különösebben érdekes lehet. Röviden: Gyöngyös­melléken születtem, kétéves korom óta élek-kötődök Somogyhoz. Itt nőttem fel, itt jártam általános iskolába. Vasason kezdtem tanítani 1956-ban tanítóként, közben elvégeztem a Tanárképző Főiskolát fizika–technika szakon.

A tanítás mellett Lukács Károly kollégámmal megalakítottuk a Vasasi Kézilabda Szakosztályt. Karcsi a lányokkal, én a fiúkkal foglalkoztam.

Nagyon jó szívvel emlékszem gyerekkoromra, ifjú éveimre, annak ellenére, hogy rányomta a bélyegét a II. világháború, a szegénység, a nem kis megpróbáltatást jelentő Rákosi-rendszer. A szép emlékeim megtestesítői a szüleim, a rokonságom, a gyerekkori és a későbbi barátaim, a játszó- és sporttársaim. Az embernek ezt csupa nagybetűvel kellene írni.

Az apám bányász volt. 1955-ben két hónapig a nyári szünetben én is dolgoztam csillésként. Ezer szállal kötődtem a bányászokhoz, ehhez a sokszínű, különleges, rendkívül összetartó csoporthoz. Ez a kötődés ma is bennem van. Régi igazság, hogy az ember emlékei a legdrágább, és soha el nem vehető vagyona, kincse.

1963-ban nősültem, a feleségem is somogyi, bányászcsaládból származik. 50 éve élünk együtt, kettő fiam, 4 unokám van. A mai nagyon mozgásszegény, kínkeserves életemben ők jelentik a boldogságot. Visszavonultan élek, mert ezt kényszerítette rám a sors.

– Miért a tanári pályát választotta, és milyen tantárgyakat tanított?

– A pedagóguspálya választásában meghatározó volt a gyerekszeretet. A műszaki, természettudományos érdeklődésem, és a jelentős sport iránti szeretet mellett ezek határozták meg az életemet. Idősödve a közéleti, a vezetői munka vált uralkodóvá. Az 50 éves munkaviszonyomból 40 évig voltam vezető. Sokat tanultam, képeztem magam, hogy minél tudatosabban tudjam vezetni a rám bízott közösséget, intézményt. Több tanfolyam és továbbképzés után 1981-ben szereztem egyetemi diplomát Szegeden.

Hobbiként fotóztam, megalakítottam, és legalább 20 évig vezettem a somogyi fotószakkört. Szép idő volt, csodálatos emlékekkel, nagyszerű barátokkal.

– Hány évet dolgozott a pedagóguspályán?

– A hosszú pedagóguspálya öt intézményhez kötődik (Vasas, Somogy, Egyetem utca, Felsővámház utca, Jókai). A leghosszabb ideig – 17 évig – a Jókai igazgatója voltam. Innen kerültem a Polgármesteri Hivatal Művelődési Osztályára. Ez a munkakör szakmailag természetesen kötődött az iskolához, az oktatáshoz, de összességében egészen más volt. Sok tapasztalatot szereztem, nagyon szerteágazó kapcsolatrendszer kiépítését követelte meg tőlem. A munkámnak ezt a részét nagy örömmel és talán eredményesen sikerült megvalósítanom. Nemcsak a város gazdagodott vele, hanem jómagam is. Megismertem a fél országot, külföldön is sokat jártam, sok embert ismertem meg. Barátokat, tisztelőket szereztem a városnak és magamnak.

– Manapság hogyan telnek a napjai?

– Most épp egy sokadik műtétből lábadozok. Remélem, nemsokára ismét „felpattanhatok” a kis piros EL-GO-ra (elektromos gokart mozgáskorlátozottaknak), amit én csak MUKI-nak nevezek.

Nagyon várom, hogy ismét barangolhassak Somogy, Vasas, Hird általam régóta ismert utcáin. Ráköszönhessek az emberekre, elcsodálkozhassak azon, hogy még megismernek régi tanítványaim, ismerőseim. Ezek a motorizált séták jelentik a mindennapjaim derűs, optimizmust adó perceit, óráit. Ez is egy életforrás, egy „kút”, melyből sok minden meríthető.

Azt mondtam, nincs tudatos jövőépítés a múlt ismerete nélkül. A hozzám hasonlóak, a velem egykorúak pedig ebből képesek újra töltődni, erőt meríteni.

Mindenkinek kívánok mozgalmas, élményekben és sikerekben gazdag sok szép évet. A régi köszönéssel: Jószerencsét!

Bocz József