Kicsi kenyér
Nem tévesztettem el a szót, hangzott el valamikor a 70-es években, ott, ahol a zúgó hegyi patakok tombolnak sziklaágyukban, felettük pedig felhőszurkáló fenyők nőnek. Az út keskeny, és szédítően kanyarog, engem még mindig riogatnak a hulló köveket jelző, medvetalpra emlékeztető útjelző táblák. Hátunk mögött az Oltárkő magasodik, rajta mindannyiunk iránymutatója, a kereszt. Az út szélén három kisfiú ácsorog, kezükben szakadozott notesz, benne havasi gyopár.
– Álljunk meg, vegyünk egyet, mert én magam fel nem mászok érte az irdatlan sziklák közé! Megszólítom a gyereket: „Cit costa bucata? Mennyibe kerül?”Akkor hangzott el a címben szereplő mondat:”kicsi kenyér”. A válasz mellbevágott. Néhány órája még azon mérgelődtem, hogy jó magyar szokás szerint feltankoltam hétvégére, látszólag hiába.
De a lányom már kipattant a kocsiból, s tömi a szatyrot nemcsak kenyérrel, hanem minden mással is, hogy könnyes szemmel adjuk át a három apróságnak a havasi gyopárért.
Ha mostanában elmegyünk a boltba, van fehér, barna, rozs, és magos, meg mindenféle kenyér. Sokan fintorognak: tegnapi? nincsen friss, – Ilyenkor megjelenik előttem a három fiúcska kinyújtott kézzel:”kicsi kenyér”.
Augusztus 20-án, államalapító Szent István királyunk ünnepén, ünnepeljük az új kenyeret is, hálát adva Istennek, hogy adott jó időt, esőt, kellő időben, hogy újra megáldhatják papjaink a nemzetiszínű szalaggal átkötött kenyeret. S amikor otthon keresztet rajzolunk a késsel a kenyérre megszegés előtt, eszünkbe jut-e, hogy hány kis kitárt kézbe nem jut az, ami nekünk oly természetes,
az a régi havasi gyopár máig ott van a z imakönyvemben, ott, ahol az Úr Jézus tanítása szerint naponta kéne mondanunk: „A mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!”
Korcsmárné Weyse Klára
Korcsmárné Weyse Klára
